Az emléktábla avatását követően Prof. Josef Shinar túlélő osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel:

„Ez az emléknap a 60 évvel ezelőtt történt keserű eseményekre emlékeztet bennünket. Próbálunk eleget tenni egy ősi parancsnak. Temesd el halottaidat és emlékezz rájuk! Ismét hazahozzuk halottainkat, még ha csak neveinkben, eltemetjük őket. Mi emlékezünk, talán megbocsátunk, de nem felejtünk el semmit. Azok az emberek, akiket 65 évvel ezelőtt hurcoltak el innen, hozzátartoztak a városhoz. Itt dolgoztak, fizettek adót, és amikor kellett szolgálták a hazát. És egészen addig itt temették el halottaikat. Ők itt érezték magukat otthon. És szerették volna nagyon, ha a város is magának fogadta volna őket. De ez nem így történt. Nem voltak hősök, nem voltak mártírok sem. Mert nem önként vállalták a halált. Csak áldozatok voltak. De nem névtelenek. Mi itt a nevükkel emlékezünk. Legyen emlékük áldott. Sorsuk a város történelmi része, és ezt a történetet ismerni kellene. Kalocsán nem maradt nyoma a zsidó jelenlétnek, csak a temető maradt, és most lesznek ezek az emléktáblák. Ami a II. világháború alatt történt, azt magyarul hivatalosan holokausztnak hívják. Ez egy ógörög eredetű szó, ami az áldozat teljes elégetését jelenti. Sajnos nem fedi el teljesen azt ami történt, és amit mi héberül soalnak, katasztrófának hívunk. A megfelelő magyar szó, ami talán elfedi a tényeket, az nemzetirtás vagy népirtás lett volna. Sajnos a halálosan kegyetlen játszmában akkor sokan vettek részt. Nem mindenki gyilkoló szerszámmal, néhányan okmány aláírásával, közömbös tekintettel. Mi, a megmaradtak, két kérdésre kell válaszoljunk. Az első, hogy milyen emlékeink maradtak az akkori Kalocsáról, a másik hogy mit jelentenek nekünk az újra felállított emléktáblák. Az első kérdésre minden személynek más válasza van. Nekem hál istennek nem volt sok. Még ha néhányszor le is zsidóztak, azt nem vettem fel soha sértésnek, mert büszke voltam rá. De az, hogy nem akartak felvenni a Jezsuita gimnáziumba, az nagyon bántott. Átélni az 1944-ben történt nemzetirtást mindenkinek a csodák sorozatára volt szükség. Én csak a saját csoda sorozataimról tudok beszélni. A mi családunk azért maradt meg, mert a mi elhagytuk Kalocsát még a gettó felállítása előtt. Ez különösen egy Selina nevű lengyel zsidó lánynak köszönhető. Ő keresztény papírokkal élt a dunaszentbenedeki táborban és többször látogatta meg szüleimet. Elmesélte nekik a borzalmakat, amiket átélt, ami szüleim szemében hihetetlennek tűnt. De mégis elfogadták a jó tanácsát, elhagyni a kisvárost. És át kell menni a fővárosba, ahol könnyebb elveszni. Édesapámnak sikerült hivatalosan lepecsételt engedélyt kapni ahhoz, hogy Pestre utazhassunk vonattal. Apám kivételezett volt. A nagypapámat az 1919-es kormány alatt lőtték le, de anyám, húgom és én sárga csillagot viseltünk. Amikor elértünk Pestre levettük a sárga csillagot. Szerencsére a házmesterünk és a következő vizsgálatok nem néztek túl mélyre az igazolványunkban. Így sikerült átélni ott még a Szálasi időket is. Részletezni a sok csodák sorozatát nagyon hosszú lenne. Én évekig nem akartam és nem tudtam visszajönni Kalocsára. Csak 1995-ben jöttem el megmutatni feleségemnek, lányomnak és unokámnak a szülővárosomat. A fiatalokat a régi helyek nagyon érdekelték. A családunk nagy része itt van. közöttük három unokahúgom, akik mindnyájan a háború után születtek. Hogy mit jelentenek nekünk az újra felállított emléktáblák, arra talán könnyebb a válasz. Ez azt jelenti, hogy Kalocsa városa nem felejti el azt, ami itt 60 évvel ezelőtt történt. És meg akarja tartani annak az emlékét. Reméljük az emléktáblák felállítása mindenkinek pozitív szimbólum.”