Az adventi idő talán az év legjobb szakasza arra, hogy ezzel az oratóriummal találkozzunk, s a zene, valamint az általa közvetített gondolatok ünnepi várakozásunkat még meghittebbé tegyék. Az előadáson – szorosan a műhöz kapcsolódva – a Kalocsa Kamarakórus előadásában elhangzik a „Rorate coeli” – azaz „Harmatozzatok égi magasok!” – kezdetű gregorián, amely a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére adventi időben bemutatott szentmisék indító éneke.


Angyali üdvözlet

Hogy a középkori egyházi zene e gyöngyszeme miképp kapcsolódik Liszt oratóriumához, azt Illés Mária fogja bemutatni, aki arról is nyilatkozott portálunknak, hogy miképp fordult figyelme e mű felé:
– Régóta izgatott egy kérdés a XIX. század oratorikus műveire vonatkozóan, míg 2005-ben az Érzékek és vallás című konferencia Hallás szekciójában módom nyílt válaszokat keresni. E kutatási folyamat eredményeit szeretném bemutatni ezen az előadáson. Meggyőződésem, hogy a XIX. század zenéjének kulcsműfaja az oratórium. 1868-ban két kivételesen nagy mű keletkezett, Liszt Krisztus oratóriuma és Brahms Német requiemje, a katolikus és az evangélikus vallás egy-egy remekműve. Egymásmellettiségüket különlegessé teszi a művek nagyon eltérő fogadtatása és recepciótörténete, valamint az a tény, hogy a két szerző két, egymással szemben álló zenei szekértáborhoz tartozott, ami főleg annak fényében érdekes, hogy mindezek ellenére mennyire hasonlóak a zenei eszközeik a hit erejének kifejezésére! E kérdés körüljárása hívta föl a figyelmemet Liszt oratóriumára, és döbbentett rá nagyszerűségére – mondta a műről Illés Mária, kedvcsinálóul az előadáshoz. – Elképedhetünk azon, hogy honnan veszi Liszt azt a bátorságot, hogy miután zongoristaként elkövette azt a sajtóvisszhangot kiváltó „szemtelenséget”, hogy egész estés koncert erejéig egyedül akarta lekötni a közönség figyelmét – persze sikerrel (!) –, most zeneszerzőként majd négy órán keresztül, színpad és mindenféle látvány nélkül várja el a legmagasabb szintű koncentrációt a hallgatóitól. Ha könnyű zenehallgatást ígérne ez a mű, akkor ismertségben most nyilvánvalóan vetekedhetne Händel Messiásával, vagy legalábbis Brahms Német requiemjével. Mindannyian tudjuk, hogy nem így van – folytatta.


Liszt és Brahms 1866-ban, az oratóriumok komponálása idején

Hogyan juthatunk mégis ennek a remekműnek a közelébe? Milyen fogódzókat találhat a mai zenehallgató a mű befogadásához? Másrészt, a Liszt bicentenárium évében e különlegesen színes szerzőnek sok arcával találkozhatott minden érdeklődő. Melyik arc a valódi? Vannak-e valódi és még valódibb arcok? „Ördögi” mint Paganini, vagy inkább „angyali”? A kortársak közül többen osztották azt a véleményt, hogy Liszt „reverendába bújt Mefisztofelesz”. Hová teszi le a voksát, mit árul el személyiségéről a zenéje? Nemzeti hovatartozás kérdésében egyértelműen a magyarság mellett, például épp a Krisztus oratóriumban is, amelyről Liszt maga nyilatkozta a „Szent három királyok” című tétellel kapcsolatban: „Ha Rubens flamandokat festhetett biblikus képeire, akkor egyik mágusomnak én is adhattam kipödört bajuszt.” De hogyan árulkodhatnak a hangok mindezekről a kérdésekről? Milyen jelentések olvashatók ki a zenéből? – tette föl végül kérdéseit a zenetörténész, amelyek megválaszolására a karácsony előtti utolsó csütörtökön, a szokásos főpásztori imaóra helyett tartandó adventi áhítat keretében elhangzó előadásán kerül sor a Katona-házban, ahová az előadó, a közreműködők és a szervezők szeretettel várják az együttgondolkodó közönséget.


Rubens: A három királyok imádása