Már megszokhattuk, hogy Tamás Lászlónak, a Tomori Pál Könyvtár tavaly kinevezett vezetőjének elképzelései nyomán a könyvtárban virágzó közösségi élet folyik. Vetélkedők, tematikus sorozatok, Kalocsáról elszármazott neves személyiségek és helyben élő alkotók bemutatkozásai váltják egymást. Legutóbb, január 26-án az irodalom állt a középpontban: a 17 órakor kezdődő írói esten – két generáció képviseletében – Szűcs Brigitta, a Petőfi Népe kalocsai tudósítója, és Benke Ferenc, számos kalocsai médium jelenlegi vagy korábbi munkatársa, újságírója és fotósa mutatkozott be, ezúttal irodalmi igényű prózai műveikkel.

Az udvari szokások szerint – a könyvtárvezető rövid köszöntője után – először a hölgy, Szűcs Brigitta olvasta föl rövid, gondolatébresztő írásait. Ám előzőleg röviden szólt tanulmányairól, munkájáról, pályájának eddigi alakulásáról is. Egy-egy művet rövid beszélgetés vezetett be. Szűcs Brigitta írásai szociális érzékenységről, a társadalmi és emberi kapcsolatokban rejlő problémákra való fogékonyságról és mély empátiáról árulkodnak. Műveiben szívesen szól a szegénységről, a nehéz emberi helyzetekben lévők világáról, valamint – sok humorral – a férfi és nő viszonyáról is.



Ezt követően Benke Ferenc beszélt újságírói, kiemelten tárcaírói munkásságáról, majd ő is fölolvasott alkotásaiból. Egyik írásának interpretálására – a régi barátságukra való tekintettel – Kiss István festő és grafikus művésztanárt kérte föl. Benke Ferenc elbeszéléseinek erejét sokrétű élettapasztalata és a történetek élményszerűsége mellett magával ragadó, fergeteges előadásmódja adta, amely a szerző előadói, szónoki vénájáról, kiváló beszédkészségéről és színészi képességeiről tanúskodott.

Két tollforgató, két korosztály, két eltérő karakter, ám mindkettejük bemutatkozását áthatotta az a városunk iránt érzett és írásaikban is kifejezésre juttatott rajongó szeretet, amely a közönség reakciói alapján bátran mondható az est közös nevezőjének.

Szűcs Brigitta életrajzát, valamint Benke Ferenc portálunkhoz eljuttatott rövid önéletírását alább olvashatják!

Szűcs Brigitta Zita

1982-ben született Nagykőrösön, de az általános iskolát már Orgoványon végezte, majd húsz éves korában Jakabszállásra került, s ma is ott él. A középiskolát szülővárosában, a Toldi Miklós Élelmiszeripari Szakközépiskolán végezte el, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetem - Schola Europa Intézményi kommunikátor szakán szerzett oklevelet. Ezt követően a Komlósi Oktatási Studió újságíró képzésén vált képzett újságíróvá, majd zsurnalisztikai készségeit az Art Show Divatiskola fotósképzésén egészítette ki. A Szegedi Tudományegyetem kommunikáció-médiatudomány szakán szerzett diplomát.
2006 óta a Petőfi Népe munkatársa, ahol volt online szerkesztő és projektvezető is. Három éve újságíróként dolgozik a kalocsai kistérségben.



Bár nem kalocsai lakos, de munkatársunknak úgy nyilatkozott, hogy nagyon szereti ezt a várost, ahová nem csak a munka köti, hanem például a színes kulturális élet is. E kötődését egyes írásaiban is kifejezésre juttatja. Bár szépírással már régóta foglalkozik, erről az oldaláról most először mutatkozott be a nagyközönségnek.
Kedvenc írói: Grecsó Krisztián, Márai Sándor, Tóth Krisztina.

Benke Ferenc:
Magamról

Őszintén megvallva nem újságírónak készültem, dupla véletlen vitt a pályára. Ugyanis amikor a mi generációnk érettségizett 1951-ben, a szülői munkaközösség — amit akkor a párt nevezett ki —, állította össze a végzettek továbbtanulását. Így engem Debrecenbe az orvosira küldtek, holott én a Színművészeti Főiskola dramaturgia szakára jelentkeztem, ám ez abban az évben nem indult. Azután hatalmas vargabetűvel kerültem az akkor induló újságíró szakra. Végső soron soha nem bántam meg, mert hatalmas élményekkel jutottam el a nyugdíjig. Kiváló egyéniségekkel találkoztam, holott összesen négy lapnál dolgoztam, beleszámítva a gyakornoki időt is. Volt módom Tamási Áronnal, Féja Gézával, itt Kalocsán Veres Péterrel beszélgetni. Amennyiben nem vagyok hírlapíró, nem kerültem volna akkori és mai politikusok közelébe és a velük folytatott érdemi beszélgetésben sem lett volna részem.



Kalocsára mint katona kerültem, aztán itt maradtam, az akkor induló Kalocsa és Vidéke lap megszervezése okán, amibe viszont beleszólt a történelem: 1956 dicsőséges éve. Az újságot harmadmagammal megszerveztük, és mindaddig tördelőszerkesztője voltam, amíg be nem kebelezte a Petőfi Népe, mint mutációt. Kis kihagyással más területen is dolgoztam, de visszahívott a főszerkesztő, és negyedszáz éven át készítettem a Kalocsa és Vidéke című mutációt, majd a járások egyesülésével a Dunamenti Hírek című lapot. Kiváló emberekkel, tanítókkal, tanárokkal, mérnökökkel, mezőgazdászokkal találkoztam, akik csodákra voltak képesek. Ám ott voltak a dolgos kezű asszonyok és férfiak is az akkor még működő gyárakban és a földeken, akik témát adtak emberségből, hitből, szorgalomból, és csodás történetekkel traktáltak. Gazdagodtam tőlük, és velük egyetemben szerettem meg Kalocsát és környékét, s ma már teljesen „szülőföldemnek” érzem. Itt születtek gyermekeim, immáron dédunokáim: Balaton Tomi és Izabella, tehát minden ide köt — feleségem emlékével együtt.
Ez a kötődés látható díjnyertes és falra került, kiállított fotóimon épp úgy, mint nyolcezer-néhányszáz monokróm sajtóképemen is, amelyek keresztmetszetét adják a két történelmi koraszaknak is, amelyben éltem és élek, és amit továbbnövel a digitálisan készült képek egyre gyarapodó sokasága. Más megközelítéssel: sajtó munkásságomnak is része lett a fotó, mint a legtöbbet közvetítő hatásos művészeti ág. Az írás és a fotózás kényszere nálam primus inter pares — első az egyenlők közül — amíg csak élek!


A videót a KalocsaTV készítette.